Az irezumi (入れ墨, 入墨, 紋身, 刺花, 剳青, 黥 vagy 刺青) japán kifejezés arra a folyamatra utal, amikor a tintát a bőr alá juttatják, ezzel maradandó nyomot hagyva.
Maga a szó többféleképpen írható, a legsűrűbben használt a 入れ墨 vagy 入墨, ami szó szerint a tinta behelyezését jelenti. 紋身 (olvasd: bunsin) a „test díszítését”, míg a 剳青 karakterek egy kicsit szentimentálisabban megfogalmazva a „maradni” vagy „megmaradni” és a „kék” vagy „zöld” szavakra utalnak.
A spirituális és díszítő célzatú tetoválások múltja Japánban egészen a Dzsómon vagy paleolitikus korig (kb. Kr.e. 10000) nyúlik vissza. Egyes tudósok azt állították, hogy a korból származó figurák arcán és testén talált jellegzetes zsinórszerű minták a tetoválás akkori formái, ám ez az állítás korántsem volt egybehangzó. Ennek ellenére valóban fellelhetünk hasonlóságokat ezen minták és egyes -a Dzsómon-korral egy időben létező – kultúrák tetoválási szokásai között.
Az ezt követő Jajoi-korban (kb. Kr.-e. 300 – Kr.u. 300) a Japánba látogató kínaiak megfigyelték és feljegyzéseket készítettek a tetoválásokról. Úgy hitték, ezek a motívumok spirituális erővel bírnak és státusszimbólumként is működnek.
A Kofun-korban (Kr.u. 300–600 ) negatív dolgok kezdtek kapcsolódni a tetoválás fogalmához. A rituális és státuszjelölés helyett a tetoválásszerű jelek büntetésként leginkább bűnözőkre kerültek.
Az Edo-korig (Kr.u. 1600–1868 ) a tetoválások funkciója bizonytalan volt. Jórészt még mindig büntetésként használták, de itt-ott előfordultak dekoratív szándékkal is. Ennek ellenére ez volt az a kor, mikor a szimplán díszítésként készített és viselt tetoválás kultúrája egy művészeti ággá kezdett fejlődni.
Ez annak köszönhető, hogy az ún. fadúcos nyomtatás(lásd: ukijo-e)is fejlődött és kiadták a népszerű kínai novellát, a Szuikoden-t, egy történetet lázadásról és bátorságról, aminek illusztrációiban hősies férfiakat láthatunk, kiknek testét sárkányok és más mitikus lények, virágok, vad tigrisek és vallási alakok képei díszítették. A novella azonnali sikert aratott, és a kereslet az efféle tetoválások iránt jelentősen megnőtt.
A művészek akik eddig a fadúcos nyomtatással foglalkoztak, tetoválni kezdtek. Ehhez használt eszközeik többsége a fafaragáshoz használt dolgokból került ki, beleértve a karcoláshoz használt tűt, vésőt, és nem utolsósorban azt az egyedi tintát, amit Nara tintaként ismerünk, és a bőrbe tetoválva kékeszöldre változik. Tudományos vita folyik arról, hogy pontosan kik is voltak e tetoválások viselői. Egyes tudósok azt állítják, hogy az alacsonyabb osztályba tartozók hordták -és fitogtatták- őket, míg a másik oldal szerint a gazdag kereskedők -akik nem kérkedhettek vagyonukkal a törvény szerint- a ruhájuk alatt hordták a drága remekműveket. Bizonyos az is, hogy a tűzoltók is előszeretettel tetováltattak bátorságot szimbolizáló alakokat, egyfajta spirituális védelem eszközeként.
